Vita felett álló tény, hogy Quentin Tarantino a modern, 21. századi filmezés egyik legkiemelkedőbb és legegyedibb rendezője. Ám simán rendezőnek aposztrofálni sértés lenne, ugyanis minden egyes filmjének saját vízióval áll neki, a forgatókönyvet is ő maga jegyzi eddigi összes alkotásához. Emellett az is nagy fegyvertény számára, hogy távol tartja magát a nagy franchise-októl – igaz, a Star Trek következő epizódját ő fogja rendezni -, a szuperhős moziktól, és mindentől, aminek tucat szaga van. A már-már megszokott zsenialitásában viszont annak is oroszlánrésze van, hogy egy jól bejáratott, rutinos színészgárdával indul neki minden filmjének. Brad Pitt, Kurt Russel, Samuel L Jackson, DiCaprio és Uma Thurman is visszatérő névnek számítanak nála, és sztárokból bizony a Volt egyszer egy Hollywoodban sem szenved hiányt. Mégis ez az a filmje, ami a legjobban kilóg a filmográfiájából.
Tarantino az a rendező, akinek a filmjét magabiztosan fel lehet ismerni pár percnyi megtekintés után, egy-egy kamerabeállításból, szövegrészletből vagy csak a néha már öncélú káromkodásból. A Volt egyszer egy Hollywood pedig éppen ebben tud újat, és szokványosabbat mutatni, mint az ezt megelőző filmjei. Ez a mozi sokkal inkább egy romantikus korrajz a hatvanas évek végi Hollywoodról, annak minden egyes kliséjével, előnyével és hátrányával. Nincsenek évtizedek múlva is szállóigeként használható monológok, szövegrészek, sokkal inkább egy olyan roadmovie, amit kellemesen végig tudunk nézni bármikor. Mármint végig tudnánk, hogyha a játékidő nem lenne több mint 160 perc, ami a film során néha nagyon hosszúnak tűnik. A rendező számára, és a modern filmezés számára is meghatározó kort dolgoz fel a film, ugyanis a hatvanas évek végén szinte minden megváltozott az álomgyárban.
A filmezés nagy öregjei már kikopófélben voltak a fiatalok előretörésének nyomán, a klasszikusok helyett pedig a kísérletező szellemű rendezők kerültek reflektorfénybe. A társadalmi sokszínűség is egyre jobban előtérbe került, az ázsiai és az európai színészek, és stílusuk is be-bekacsintgattak Hollywoodba. Ám a változás szele augusztusában csapta végleg pofán Hollywoodot, amikor is az álomgyár végleg elvesztette ártatlanságát a Tate-gyilkosságok nyomán. A különösen kegyetlen gyilkosságot a Manson család követte el. Ennek tudatában különösen furcsa volt, amikor néhány éve arról szállingóztak a hírek, hogy Tarantino Mansonékról forgatna filmet. A rendező filmjei ugyan agresszívak, és véresek, de Tarantino karakterétől messze elüt az effajta alávaló kegyetlenségnek a propagálása. Ez a szál csak egy részét képezi a történetnek, a másik felében sokkal inkább a karakterdrámákon van a hangsúly.
Pitt és DiCaprio párosa Cliff Booth-t és Rick Daltont formálja meg, akik a hatvanas évek filmezésének voltak - az igazat megvallva - nem túl meghatározó figurái. Az ő történetük mutatja be azt a fajta lejtmenetet, amit a kiöregedő félben lévő színészek és kaszkadőrök érezhettek a fiatal titánok pixisbe kerülésével. Daltonnak tulajdonképpen két lehetősége volt: vagy elmegy Európába spagetti westernekbe szerepelni, vagy szépen lassan lehúzhatja magát a vécén. A kiöregedett kaszkadőrnek, Cliffnek még ennyi sem jutott, annak is örülni kellett, hogy fuvarozhatta régi kollégáját.
A két színész közül egyértelműen DiCaprio kerül a középpontba, az ő karaktere bír a legnagyobb mélységgel, és a szövegkönyv is egyértelműen neki kedvez jobban. Pittnek, épp mint a filmben, a side-kick szerep jut, egy-egy jópofa, laza beszólással, amit Pitt kifogástalanul hoz is. A promóciós fotókon, posztereken harmadikként feltűnő Margot Robbie-val – aki Sharon Tatet alakítja – nem volt túl bőkezű a szövegkönyv, szerintem nem túlzok, amikor azt állítom, hogy körülbelül tíz mondata volt az egész filmben, sokkal inkább csak a színésznő kifogástalan megjelenésén ámulhatunk.
A filmben az volt legfurcsább, hogy Tarantino minden egyes, eddig jól bevált praktikáját kukázta, és letisztultan, a kor feelingjét próbálta meg nekünk átadni, azt viszont HD minőségben. Körbekocsikázzuk Hollywoodot, el-elnézünk a sivatagosabb, lecsúszottabb tájakra, kapunk néhány politikai és társadalmi kitekintést, de ennél semmivel sem többet. A filmkedvelőknek, főleg a hozzáértőknek viszont nagyon sokat tartogat ez a mozi, legfőképp a millió rejtett utalás és a retró érzés miatt.
Beszéljünk egy kicsit a film lezárásáról is, ugyanis ez volt az első olyan Tarantino film, ahol a rendező az első vetítés során külön megkért mindenkit, hogy ne spoilerezzék el a filmet. A film epilógusával nagyjából mindenki tisztában volt, aki beült erre a filmre, így igazi meglepetésként ért az a módszer, amivel Tarantino élt. Egy olyan történelemhamisítást hajtott, ami nagyon, de nagyon kellemes csalódás volt számomra. A filmjei csúcspontjain ugyan már megszokhattuk a vérontást, ám ez most nem egy olyan kegyetlen, naturalista megközelítést kap, mint általában szokott. A rendező célja ugyanis most sokkal inkább a tiszteletteljes megemlékezés az elhunyt színésznőről, mint a brutalitás.
A Volt egyszer egy Hollywood közel sem Tarantino legjobb filmje, de nem is a legrosszabb. Azt azért meg kell vallani, elég magasan van az a bizonyos léc. Nagyon nehéz lenne ezt a filmet elhelyezni Tarantino filmográfiájában, ugyanis teljesen eltér a rendező általános receptjétől. Nincsenek velős párbeszédek, és ikonikus szállóigék sem, viszont van egy kiváló film, remek karakterekkel, és nagy szívvel.
Mint film: 10/8,5
Mint Tarantino film: 10/7,5
Mint szeretnék úgy kinézni 55 évesen, mint Brad Pitt: 10/10
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
HuGSz 2019.09.01. 08:09:09
Nem is értettem a filmet.
Ezt valóban más szemmel kell nézni mint a többi produkcióját. Nagyon tetszett a képiesség, a színészek munkája és úgy általában látszik ,hogy Tarantino nem szarral gurigázik. Viszont nélkülözhető tudás hiányában nehezen élvezhető teljes terjedelmében a film.