David Fincher rendezőnek valamiféleképpen zsigerből jönnek sorra a felzaklató anyagok, ugyanis ő felelős a Hetedik mellett a Zodiákusért, a Harcosok Klubjáért és a Holtodiglanért is. Ez finom szólva sem egy gyenge ajánlólevél visszatekintve, ám első komoly filmjeként sokakat megdöbbentet a Hetedikkel. Nemcsak azért, mert ritka kreatív a témaválasztása, hanem azért is, mert a karakterek felépítettsége rendkívül impozáns, még úgyis, hogy Brad Pitt a drámai jelenetekben még bőven alulmúlja mai önmagát. Na de miről is szól a történet?
Somerset (Morgan Freeman) egy leszerelőben lévő veterán rendőr, aki utolsó bűnügyére megkapja társnak a korábban már több helyről elbocsájtott, kissé problémás Mills-t (Brad Pitt), így végül ketten kell felkutatniuk az elkövetőt, aki a hét főbűnt használja indítékként a gyilkosságsorozatához. Sajnos az ehhez hasonló brutális gyilkosságokkal manapság már nap, mint nap szembesülhetünk, és ha valamit, akkor azt biztosan elérte a közösségi média, hogy egyre és egyre nehezebb elérni az ingerküszöbünket. A Hetediknek viszont maradéktalanul sikerül, mert egy morális kérdést vet fel, amitől az egyszerű gyilkosság nagyobb kontextusba kerülnek, a vallási háttér pedig még inkább ingoványos talaj a jó megvalósítást illetően. És habár a film ’95-ben készült, a világítás, valamint a grafikusan bemutatott, már-már gore-ba hajlóan bemutatott áldozatok bizonyosan fognak egy-két ébren töltött órát előidézni a legtöbb nézőnél.
A két fő karakter tökéletes ellenpólus egymásnak a film során: Somerset a klasszikusan olvasott, megfontolt karakter, aki minden egyes nyomban a mélyebb tartalmat, az utalásokat keresi, úgy hogy közben a rendőrség jogkörét egy pillanatra sem szeretné átlépni. Mills viszont a rossz szófordulattal élve „tipikus amerikai”, aki csakis a saját feje után megy, meggondolatlanul ugrik bele minden egyes játszmába és csapdába, sőt a kezét sem fél bepiszkolni az igazságszolgáltatás, de legfőképp saját becsületének oltárán. Mills felesége, Tracy felelős a mellékszálért, ami kellően izgalmas, és tulajdonképpen a végjátékot is ez a szál tetőzi be. A Tracy szerepében játszó Gwyneth Paltrow nem alakít túl nagyot ebben a filmben –Brad Pitt meg aztán hatványozottan nem -, de a Morgan Freemannel közös jeleneteiben rengeteg érzelem és még több potenciál van, habár ez teljesen nincs kiaknázva.
Végül kénytelen vagyok beszélni a Kevin Spacey által életre keltett John Doe-ról is. Spacey az utóbbi években lenullázta magát mind a szakmai jövőjét, mind pedig emberségét tekintve, de színészi képessége a mai napig elvitathatatlan tőle. Utólag visszagondolva nem lehet véletlen, hogy szinte minden szerepében a negatív karakter jutott számára, biztos, hogy magánéleti elfajultsága is aktívan táplálta ezen szerepek hitelességét. Viszont amit John Doe-ként alakít, és amekkora pszichológiai kihívást jelent Mills számára, azt egyedül a Sötét Lovag Batman-Joker párharcához lehet hasonlítani. Spacey-nek sokkal kevesebb ideje van a vásznon ugyan, és nem is a káosz az irányadója, mint a Jokernek, sokkal inkább a misztérium, és ez a már sokadszorra végignézett utolsó jelenetben is végig ott van a levegőben. A Mills karakterét csodáló, mégis minden értelemben túlnőtt antagonista nem egy klasszikus alapanyag, de ebben a filmben valamiért drámaian jól működött.
Mint film: 10/8
Mint tökéletes főhős-antihős küzdelem: 10/9
Mint Brad Pitt, ahogy azt kiabálja ’Oh God, What’s in the box’: 10/4
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
