Képmutató

Jordan Peele-re volt szüksége a horror műfajnak. A zsáner ugyanis az utóbbi években leginkább eszetlen jumpscarekről szólt, és súlytalan történeteket, közhelyes vallási és/vagy városi legendákat vett alapul. Peele viszont első mozijával, a Tűnj el!-el egy olyan összetett képletet alkotott meg, amiben egyszerre vegyül a társadalomkritika, a rasszizmus, a pszichológiai feszültség és az összetett történet. Ez olyasmi, amire a közönség és a szakma is egyaránt szomjazott, ezt példázza a négy Oscar-jelölés – amiből az írást szoborra is váltotta -, valamint a közönség körében aratott átütő siker is. A stílusos rendezés, a kiváló kamerakompozíciók mind-mind a rendező védjegyévé váltak, de a MI bemutatóját botrányok is tetőzték bőven, melyek első látásra inkább tűntek egy jó marketinghúzásnak, mint felelőtlen kijelentéseknek. Ezek tudatában, nézzük meg, hogyan is muzsikált a MI.

Adelaide (Lupita Nyong'o) retrospektív merengésével indul a film, amikor is '86-ban elkószál a szüleitől egy vidámparki látogatás során, mely olyan mély traumát okoz számára, aminek hatására beszédképtelenné válik. Pártíz évvel később családjával látogat el Santa Cruz-ba - gyermekkori traumája helyszínére -, ahol érződik, valami nagyon nincs rendben. Az éjszaka során ismeretlenek jelennek meg a felhajtón, akik kiköpött másai a családnak, és a pokol bizony elszabadul, amint fény derül arra, kik is ők valójában.

A történetvezetés egyszerűen parádés az egész film során, jól fokozódik a feszültség, melyben a filmzenének is elengedhetetlen szerepe van, de a rengeteg, nehezen értelmet nyerő utalás és a narratíva folyamatos tágítása is épp úgy alapvető a receptben. A dopperlgängerek olyan sok féleképpen értelmezhető metaforát hordoznak magukban, melynek hatására a nézői agy megállíthatatlanul zakatolni kezd. A hasonmások és a felszíniek párharca értelmezhető a lelkünk civilizált és barbár felének harcaként is, épp úgy, mint az idegentől való félelem manifesztációjának, de ahogy több konteó fogalmazott: még a demokrata kontra republikánus párharcot is belevizionálhatjuk, ha éppen arra szottyan kedvünk. A történet viszont nem csak az USA-nak mutat görbe tükröt, hanem minden embernek.

A hasonmások szoros összeköttetésben vannak földi másaikkal, ám a több évtizednyi elnyomás haragot szül a társadalmukban, és a filmen átívelő, komplett narratíva igazából azt bizonyítja, hogy az őket létrehozó és elnyomó kormány a felelős ezért az egész konfliktusért. Ez is bőven mutat hasonlóságot, napjainkban népszerű mozgalmakkal, gondoljunk akár a nők, akár az afroamerikaiak jogaiért és egyenlőségért harcoló mozgalmakra, szervezetekre. A Hands Across America nevezetű kezdeményezés, amit a film elején mutatnak egyébként valós kezdeményezés volt, 1986-ban lett volna esedékes, ami végül a pénz hiánya és az amerikai domborzati viszonyokra hivatkozva meghiúsult. Az utolsó jeleneteknek is külön szimbolikája, hogy míg a jó lehetőségekkel bíró felszíniek képtelenek voltak egyként harcolni egy közös célért, addig az a lentieknek sikerült.

A bevezetést ugyan kicsit hosszúra nyújtották, ugyanis mintegy fél óra telik el a filmből, mire először találkozunk az ellenséggel, azt viszont meg kell hagyni, ami az ezt követő másfél órában következik, arra fel kellett minket készíteni. A történet ugyanis a székünkhöz szögez minket, és a csavarokban bővelkedő fináléig feloldozást sem enged számunkra. Két nagyon fontos motívum is található, ami nagyon direkten az arcunkba van nyomva, ezek értelmezései is különbözőek lehetnek, ugyanis mind a nyulak, mind Jeremiás tizenegyedik passzusának tizenegyedik bekezdésének értelmezése, a néző egyéni feladata. A nyulak lehetnek az ártatlan áldozati állat szimbólumai is, csak úgy mint egy reflektálás a nagy cégek által finanszírozott, az állam által pedig jóváhagyott állatkísérletekre is. A Jeremiás könyvére való hivatkozásnak pedig a történetet spirituális, vallási alapokon történő megközelítés a célja.

„Ezért így szól az ÚR: Veszedelmet hozok rájuk, amely elől nem tudnak elmenekülni. Segítségért kiáltanak majd hozzám, de nem hallgatom meg őket.”

Ez a rendkívül komplex alapokkal rendelkező történet van megkuszálva egy kis pszichológiai hadviseléssel, és brillírozó színészi játékokkal. Lupita Nyong’o kezdhet készülődni következő Oscar-jelölésére, ugyanis az ő rettenthetetlen anyatigris-veszélyes pszichopata vívódásának köszönhető az, hogy a film csak úgy úszkál az érzelmekben, és valószínűleg a Tizenkét év rabszolgaság óta ez volt a legátütőbb szerepe. Ez persze nehéz lett volna a hibátlan gyerekszínészi munka nélkül, főleg a Zora-t alakító Shadidi Wright Joseph előtt emelném meg a képzeletbeli kalapom.

Gyümölcsöző táptalaj lesz ez a film mindazoknak, akik a rettegésen túl értelmet is keresnek egy filmben, és azt sem bánják, ha ez bizony bővelkedik a közéleti kiszólásokban is. Jordan Peele következő filmjét hatalmas reményekkel várom, és bízom abban is, hogy a horror műfaja visszatalálhat eredeti útjára. Minden apró mozzanatra érdemes odafigyelni, de ha nem ezt helyeznéd a fókuszba, biztos vagyok benne, hogy napokon belül több száz ilyen videó is készül majd, melyben az easter eggek kerülnek terítékre.

Mint horror-thriller: 10/9
Mint Lupita Nyong’o: 10/9
Mint agytekervénytorna: 10/10