Úgy látszik megnyílt a keresletet a zenei életrajzi filmekre, bár az sem kizárható, hogy a kínálat érte el a minőségi színvonalat. Az mindenesetre mutat valamit az új trendről, hogy a Bohém Rapszódia tavaly négy Oscart hódított el, és az Elton John-ról szóló Rocketman is kezdhet készülődni a hasonló mértékű díjesőre, ugyanis mind kritikusi, mind pedig nézői szempontból nagy sikernek bizonyult eddig a mozi. Elődjével ellentétben viszont a Rocketman egy teljesen más nézőpontból közelítette meg saját alapanyagát, és bátran kóstol bele a musicalek világába. Igyekszem majd nem a két film összehasonlítására kihegyezni a kritikát, bár hozzáteszem, nehéz úgy különválasztani őket, hogy mindkét filmet Dexter Fletcher rendezte. Na, de nézzük, hogyan is sikerült a Rocketman!
Elton Johnról vajmi keveset tudtam a film előtt. Tisztában voltam vele, hogy korszakos ikonként tartják számon, azzal is, hogy ő szerezte az Oroszlánkirály főcímdalát, de körülbelül itt meg is állt a tudományom. Valahogy a zenéje sosem vonzott be igazán, ám a film ezen is képes változtatni. Mint már említettem, a film masszívan merít a musicalek világából és ezáltal közelebbi viszonyítási pontnak érzem hozzá a Mamma Mia!-t, mint a Bohém Rapszódiát.
A film felütése ambivalens érzéseket válthat ki belőlünk, ugyanis míg Elton (Taron Egerton) belépője baromi szórakoztatóra és pofásra sikerül, addig az, hogy tulajdonképpen az egész film narratíváját egy rehabilitációs központban meséli el, már sokkal komolyabb. Mint ahogy az a kész mozin meg is látszik, Elton John teljesen szabad kezet adott a készítőknek, és ezáltal egy sokkal átélhetőbb, kevésbé, sőt, egyáltalán nem idealizált főhőst kapunk. A film teljes mértékben reflexiója a megformált főszereplőnek, ugyanis egy extravagáns, hangos, éneklős, helyenként vicces, de leginkább traumákkal megtűzdelt sikersztorit követhetünk végig.
A legfontosabb jelző viszont egyértelműen az őszinte. Itt nincsenek karaktertorzítások, mint a Bohém rapszódiában, nincsenek köntörfalazások a szexuális élettel kapcsolatban sem, és a drogmámoros éveket is a szemünk elé tárja a Rocketman.
Őszintén beszél továbbá Elton családi hátteréről is, ami visszatekintve sok mindent megmagyaráz felnőtt életével kapcsolatban. Jómódú családban nőtt fel, ám szülei soha nem foglalkoztak vele igazán, még akkor sem amikor kiderült, hogy zseniális zenész válhat belőle, és ebben abszolút hallása is segítheti majd. Édesapja nagy zenekedvelő volt, ám házasságuk szétesése, fiával ápolt kapcsolatára is rányomta a bélyegét. Édesanyjának mindig is előre valóbb volt a tökéletes megjelenés, a társadalom akceptálása, mint bármi más. Egyedül nagyanyjára számíthatott, aki mindig kiállt az érdekeiért, és a fejlődésében is úgy támogatta, ahogy csak tudta. Barátjával, Bernie Taupinnel (Jamie Bell) ápolt kapcsolata is végigmegy minden klasszikus barát-sztorin, nem túl hollywoodi, valódinak hat. Fiatalkorát végigkísérte az önkép-keresés, és fiatalfelnőtt korára már meg is bizonyosodott másságáról, amit az akkori társadalmi viszonyok között nem igazán fogadtak volna el, így sokáig rejtegetnie kellett valódi irányultságát. És amikor az alkohol már nem volt elég a komplexusok leküzdésére, akkor jöttek a drogok, és velük együtt a lelki-lejtmenet is, a depresszió.
Taron Egerton hihetetlen precizitással és érzékenységgel nyúlt a szerephez, az pedig csak emel az alakításán, hogy az összes filmben felcsendülő dalt ő maga énekelte fel. Kinézete és manírjai azonban nem egy az egyben Elton-t másolták, saját mozdulatai épp ugyanúgy szembetűnőek, mint a koreografált darabok. Richard Madden is nagyot játszik a hideg, számító John Reid szerepében, az ő interakcióikat is még jó sokáig tudtam volna nézni.
A Rocketman egy olyan életrajzi film, amiből sokat lehet tanulni a kitartásról, az általunk alkotott önképről, valamint arról is, hogy a hírnév nem oldja meg az ember problémáit, sőt ha lehet még újakat is hoz létre számára. A különbségi csupán annyi, hogy a rivaldafényben nem teheted meg, hogy szomorú vagy, ugyanis az emberek azért fizetnek, hogy a rólad alkotott képüket lássák viszont a színpadon, nem pedig a valódi énedet. A színpadon megmutatkozó különcség értéktelenné, sőt visszahúzó erővé válik, ha azt a színpadon kívül alkalmazod, megbélyegzett és kiközösített leszel. És, ha valamiben, akkor ebben nagyon is hasonlít egymásra Elton John és Freddie Mercury története.
Mint film: 10/8
Mint musical: 10/ Jobb, mint a Mamma Mia!
Mint Taron Egerton énekhangja: 10/10
Ha tetszenek a kritikák, kövess engem Facebookon és Youtube-on:
https://www.facebook.com/akultblog/
https://www.youtube.com/channel/UCBVfDJhOJVC9jQAuS1INaCQ
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
