Alfred Hitchcock géniuszáról aligha van olyan filmértő, vagy filmkedvelő a világon, aki még nem hallott. Megkérdőjelezhetetlen jövőbelátása, tökéletes kamerakompozíciói és a mai napig páratlan zenei betétek filmtörténeti alapkővé emelték majd minden filmjét, természetesen, amiket elsősorban emlegetni szoktak azok nem mások, mint a Psycho, valamint a Madarak. A ’60-as, ’70-es, ’80-as évek filmjeinek kifejezetten rosszul állnak az évek, meglátszik a technológia hiánya, a filmek dinamikája is rengeteget változott, sőt a színészi játékok nagy részén is rosszul fogott az idő vasfoga. A Psycho-t megtekintve viszont teljesen más konzekvenciára jutottam, nézzük is meg, miért.
A történet egy pszichés hullámvasútnak tudható be, ugyanis már az elejétől fogva rejtélyekre épít. A főszereplő Marion (Janet Leigh) civil munkáját hátrahagyva egy nagyobb pénzösszeggel menekül el városából, ahol majd egész életét leélte, mindezt feláldozva a bizonytalan, reszketéssel teli jövőért. Céljai nem feltétlenül megalapozottak, ám nincs is sok idő arra, hogy az ő karaktere felépüljön, ugyanis Normannel (Anthony Perkins) való találkozása hirtelen megváltoztatja a történet, addigi konzekvens folyását.
Norman Bates karaktere egyszerűen zseniális bevezetést kap, ugyanis egy egyértelműen zaklatott elmét láthatunk, mégsem tudnánk egyértelműen kijelenteni azt, hogy ő a film negatív karaktere. Sokkal inkább az események elszenvedőjének tűnik a sztori bő háromnegyedéig, majd az utolsó fél óra egy akkora plot twistet mutat be, amely mind pszichológiai, mind pedig filmes szempontból teljesen valós és visszagondolva teljesen megindokolható. Norman édesanyja a sztori Schrödinger macskája, ugyanis létezését kérdőjelek fedik, és csupán az utolsó fél órában kezdünk el tiszta képet látni róla.
Több mindenben is mert olyat húzni ez a film, amit ma már egyszerűen nem mernek meglépni a készítők a profitkieséstől tartva, és éppen ezek a mozzanatai tudták, nem csak kultstátuszba emelni a filmet, hanem egyértelműen a filmgyártás fellegvárába is repíteni. A főszereplő szálának lezárása a történet közepén, majd egy egészen új főhős/antihős felépítése, és misztériummal való felruházása nem volt elhanyagolható rendezői feladat, Hitchcock mégis parádés megoldást alkalmazva teljesítette, amit az alapanyag megkövetelt. Technikai szempontból természetesen meglátszik egy-két helyen a film kora - főleg a késelések területén -, de ez mind-mind elhanyagolható a klasszis narratíva mellett. A pszichológiai töltete a mai napig borzasztóan erős és traumatikus, ami majd hatvan év távlatából pont annyira klasszis teljesítmény, mint az alázene. A film kiváló összhangot teremt a történet és a zene világával, és utóbbi nemcsak, hogy helyt áll napjainkban is, hanem egyenesen reprodukálhatatlan.
Mint thriller: 10/10
Mint Anthony Perkins: 10/10
Mint ’nem fogok tudni aludni’: 10/10
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
