Képmutató

Az első rész látványos semmittevése után gondolhatnánk, hogy majd a második rész hirtelen felpörgeti az eddig csak zötykölődő évadot, ám nem éppen így történik. Az első részhez hasonlóan most is még a karakterépítésen és a nagy monológokon, nagy felismeréseken van a hangsúly, és bár már a bőrünkön érezzük az Éjkirály elleni csata szelét, még semmi nem olyan fenyegető, mint amennyire kéne, ez pedig aggasztó, ugyanis már csak négy rész van hátra, ahol már nem lesz elég az alibizés. Na, de nézzük meg részleteiben is a második részt.

A második epizód minden egyes snittjén átível egy bizonyos fajta búcsúest-érzés, melynek alapját az szolgáltatja, hogy a holtak serege már bizony lassan Deres kapuit döngeti. Tormund és az éjjeli őrség megmaradt tagjainak visszatérése pedig hatványozottan igazolja ezt, napkeltekor legkésőbb már a háború robaja veszi át a némaság helyét az Északi-területeken. Itt is inkább egy kis múlton merengés, kisebb viták felnagyobbodása érződik, pont, mint az előző részben is. Ser Jaime kap némi kioktatást múltbéli tetteinek árnyoldaláról, és bár ejtenek rá néhány megvető tekintet, nem tűnik annyira kiközösítettnek az északiak által, mint amilyen éppen Daenerys volt az előző rész során. Úgy tűnik királyt ölni, Lannisternek lenni, nővérrel hálni nem akkora gáz Deresben, mint szőke hajjal sárkányt megülni.

Daenerysnek ebben az epizódban is akad bőven tennivalója, ugyanis a Királyölő megérkezésével bebizonyosodik, hogy ismét csak csalódni kellett Tyrion-ban, ugyanis a családja iránti némi-nemű elköteleződése még mindig el tudja vakítani. Ám ez a konfliktus is korán megoldódni látszik, ugyanis Ser ’Goodguy’ Jorah ismét csak racionalitásával tudja meggyőzni úrnőjét, hogy segítője az egyik legokosabb ember, aki egy jövendőbeli királynő segédje lehet. Sansaval is tisztázni kívánja konfliktusát a sárkányok anyja, ám Észak kérdése még hozhat nehéz pillanatokat a számára, amennyiben a háború után még lesz kinek vitatkoznia erről. Ugyanis éppen Jon diadalmával vált egyértelművé Észak népének, hogy földjük soha többé nem kerülhet idegen fennhatóság alá.

Apropó Jon. Nem kellett arra sem sokat várnunk, hogy felfedje Dany-nek születése valódi történetét, amiből egyértelműen következik, hogy ő a vastrón törvényes örököse. Ugyan kétségtelenül ez is döntő kérdés kettejük kapcsolatának szempontjából, még mindig nem értem, hogy nem rosszult be egyikük sem a gondolattól, hogy egy családtaggal gyakorolta lepedőakrobatizmus mibenlétét.

A közelgő háborúra mindenki másképp készül fel, és az kristálytisztán látszik, hogy ez a rész inkább a háború érzelmi oldalát akarja számunkra feltárni, minthogy a fegyverkovácsolás, vagy a fizikai felkészülés kerüljön középpontba. Így történhet az, hogy hosszú perceken keresztül kell néznünk, ahogy sok-sok, össze nem igazán illő karakter beszélget, de egy borús éneklésből, piálásból és szexből sem szenvedünk hiányt. Sansa, az időközben tököket növesztett Theonnal beszélget szívélyesen, Arya Gendry-re megy rá a deresi háború előtt, Brienne pedig egy megható jelenet során kapja meg a lovag-címet Jaime-től. Kettejük között egyébként eddig is látszott a kémia, és Tormunddal kiegészülve az egyik legzavarbaejtőbb szerelmi háromszögnek lehetünk szemtanúi.

A csapatok felsorakoztak, a stratégia – miszerint az Éjkirály az elsődleges célpont – is megtárgyalásra került, mindenki leeresztette a fáradt gőzt. Épp időben tették mindezt, ugyanis a holtak serege megérkezett, a harmadik rész pedig egy kegyetlen, maratoni harcot dob majd nekünk - ha minden igaz -, ahol majd kilencven percen keresztül figyelhetjük a modern televíziózás egyik leggrandiózusabb epizódját.

A tél hivatalosan is megérkezett!