Képmutató

A digitalizáció és a fejlettebb régiókban, országokban tapasztalt rohamos életszínvonal emelkedés borzasztó mértékű űrt kreált az idősebb, és a fiatal, millenniumi korosztály között. A fiatalok számára nehéz megérteni azt a mértékű nélkülözést, amit például hazánkban át kellett élnie a mai hatvan feletti korosztálynak, utóbbiak pedig nehezen találják meg a helyüket a digitális világban. A fiatalság ma már egészen más problémákkal kénytelen együtt élni, mint az elődeik, sokkal inkább pszichésen nehezedik rájuk nyomás. Legyen munkahelyed, építs karriert, legyél hasznos tagja a társadalomnak, alapíts családot, alkoss, és ha van időd, szórakozz is.

A probléma viszont az, hogy a közösségi média használata és a rutinszerű önpusztítás (értsd: drogok, alkohol, cigaretta, stb.) már-már alapvetéssé váltak a hétköznapokban. És nem csak a tárgyi függőségek okoznak problémát, a lelki problémák épp olyan kihívást jelentenek, aminek egész sorát vonultatja fel a sorozat. Ezeket, és az ehhez hasonló problémákat tár elénk az HBO-n futó Eufória, ami egy nagyon szükséges, és kegyetlenül őszinte coming-of-age történet.

Szinte dokumentumfilm-szerűen tárja elénk az amerikai fiatalok valóságát a sorozat, annak minden alkohol- és spanglifüstös házibulijával együtt. Összetett, komplex karakterekkel dolgozik, akiknek a múltja, jelenlegi magánélete, és jövőbeni terveik is kibontásra kerülnek a nyolc rész alatt. Minden egyes szereplő más problémával küzd, legyen az a drogfogyasztástól kezdve az alkalmi szexuális kapcsolatokba keveredésen át, az elhízottság miatti szégyenérzetig bármi. És mindez, amit látunk, nagyon reálisan hat, mintha minden rész egy vallomás lenne. Egyik karakter sem feloldozást, vagy megbocsájtást kér a hibáért, csupán annyira vágynak, hogy kötődhessenek valakihez, és a szavaik meghallgatásra találjanak. A történet szinte teljes egészét a Zendaya által megformált Rue narrálja végig számunkra.

Zendaya egyébként is egy igencsak különleges színfolt Hollywoodban, ugyanis a Disney Channelről induló gyerekszínész huszonhárom éves korára komoly színészi skálával bír. Ismerős lehet számunkra az új Pókember-sorozatból is, de a jövőre érkező Dűnében is feltűnik majd.

A történet egy középiskolai társaságot vesz alapul, és minden egyes rész másik karakter történetét meséli el számunkra. Emellett természetesen van egy fő történetszál is, ami folyamatosan halad előre, ám a fő fókuszpont mindig az adott karakteren van. A baráti társaság minden tagja viszonylagos jómódban él, ám a rossz döntéseik, vagy épp a családi drámáik folyamatosan torzítják a személyiségüket. Rue drogproblémákkal küzd, Maddy csak egy gazdag, erős férfiben látja a jövőjét, Kat a túlsúlya miatt szégyenkezik sokáig, Jules képtelen meghatározni a szexualitását, Cassie pedig a családi tragédiáinak árnyékában nem tudja megtalálni magát.

A sorozat semelyikük számára nem kínál egyértelmű válaszokat, ahogyan az esetlegesen hasonló problémákkal küzdő nézők számára sem, üzenete viszont mégis van. Márpedig az, hogy fogadjuk el magunkat, bármilyenek is vagyunk, emellett viszont törekedjünk a jóra. Igaz, ez önmagában megfogalmazva a világ legnagyobb kliséjének hangozhat, viszont az út, aminek végén ezt megfogalmazza a sorozat, közel sem az. Egy egészen új, egyedi megközelítéssel operál, és ez a fajta őszinteség csakis két dologból származhat: vagy piszok jók voltak a forgatókönyvírók, vagy az egésznek van egy önéletrajzi ihletése. Én személy szerint az utóbbira voksolnék.

Az Eufória egy kegyetlenül érzéki dráma, amit nem lehet egy nap alatt végig nézni. Nem csak azért, mert a teher, amit a nézőre helyez, túl sok, hanem azért is, mert minden egyes rész újabb és újabb tanulságot fogalmaz meg, és ahhoz, hogy ez célba érjen, hagyni kell leülepedni. A sorozatot minden korosztálynak jó szívvel tudom ajánlani, ugyanis a fiatalabbak azonosulási alapra találhatnak, míg az idősebbek megérthetik a mai tízen-huszonévesek kihívásait.

Mint sorozat: 10/8

Mint lélekölő dráma: 10/10

Mint empátia faktor: 10/10