A hálószövő legújabb kalandja lezárja a Marvel harmadik fázisát, valamint az Infinity Saga-t, mindemellett viszont nem felejt el új kapukat is kinyitni a következő évekre sem. Kritika.
A Marvel moziverzum, több mint tíz éves fennállása óta nagyon sok stílusba mert bátran belekóstolni, Pókemberrel többek között a tinivígjátékok világába betekintést enged számunkra. Az Idegenben, a Hazatéréshez hasonlóan mindezt nagyon lendületesen és jópofán teszi, szerethető karakterekkel. Főhősét végre új környezetbe küldi, így most először láthatjuk a mozivásznakon Pókembert, úgy hogy nem a nagyvárosi felhőkarcolók rengetegében himbálózik, hanem európai történelmi nevezetességek szomszédságában. A film a Végtelen Háború-Végjáték duója kapcsán szárnyra kelő furcsaságokat is helyre teszi többé-kevésbé, ám itt nyilvánvaló, hogy egy fennálló ellentmondás megoldására használják fel az ’elpittyentés’ terminus technicusát. A poénok működnek, és itt-ott MJ-t leszámítva – akit a sztori igazít magához – a karakterdinamikák is jól hatnak.
Valami számomra mégis hiányzott ahhoz, hogy igazán maradandó darab legyen az Idegenben. Talán a humor volt túlzásba víve, talán a főellenség képe volt kicsit félkész ahhoz, hogy Jon Watts mozija mennybe menjen. Minden egyes elejtett félmondatában a Hazatérést idézi, és habár mondják, hogy bevált recepten ne változtass, itt mégis szükséges lett volna egy kicsit nagyobb merészségre, vagy egy hangyabokányit jobb forgatókönyvre.
Ugyanis azt mindenki érezhette a sajtóbeszélgetések és a trailerek láttán-hallatán, hogy Mysterio behozatalával biztosan nem egy újabb szuperhős fog csatlakozni az MCU-hoz, hanem egy megáltalkodott főgonosz, épp mint a képregényekben. És ezt elfedni sem tudták, ugyanis ha valaki azt gondolta volna az elején, hogy az elementálok jelentik majd a fő fenyegetést, akkor az a rossz hírem, hogy túl sok DCEU filmet nézett. Borítékolható volt, hogy a komplex karakterré formált Thanos leköszöntével egy újabb emberi, összetett ellenségképet kell alkotni, hogy ne felesleges bohóckodásnak tűnjön minden a grandiózus finálé után.
És így is lett! Vagyis pontosabban így akarták, hogy történjen. Ugyanis egy középszerű csavar után kiderül, hogy Quentin Beck (Jake Gylenhall) nem egy párhuzamos dimenzióból származik, hanem mindvégig csupán Tony Stark legnagyobb hagyatékára és legkomolyabb fejlesztésére, EDITH-re, egy fegyverarzenálra hajtott. A drónok által életrekeltett illúziók pazar ötletnek bizonyultak –és szemkápráztatóra is sikerültek -, a múltbeli részekben porrá alázott tudósok összeszervezése pedig ismét csak komplexebbé és élőbbé tette az univerzumot. Mindezt viszont beárnyékolja az a pofátlanul legalja főgonosz-monológ, amit a film felénél arcunkba dobnak. Komolyan, már csak az ördögi kacajok hiányoztak a végéről.
Egyszerűen fájt az, hogy a nézőket hülyének nézik és nekiállnak megmagyarázni a miérteket, nem mellesleg az így elért hatásfokot néhány flashback képkocka megidézésével is simán üthette volna. A másik, ami miatt kifejezetten fájt ez a jelenet, az az, hogy ezzel Jake Gylenhall színészi képességeinek kibontakozását is csorbították. Ha valaki, akkor ő az a színész, aki szimplán a mimikájával is képes lenne komplett forgatókönyveket átadni.
Peter két szála, és az, hogy ezek egyfolytában keresztezik egymást, nagyon szórakoztató volt. Jól bontották ki a kettős személyiség témáját: miközben a világ megmentése nem igazán nagy ügy számára, addig egy lány meghódításának gondolatára is már összekocognak a térdei. Tony Stark hiánya az egész filmet áthatja, de csupán azért, mert ezt egyfolytába sújkolják belénk. Peter elég szimpatikus karakter és Tom Holland is bőven elég jó színész ahhoz, hogy Pókember egyedülálló karakterként is tökéletesen helyt álljon majd az MCU-ban, nincs szüksége már igazán mentorra, vagy sztárszínészre magamellett, ahhoz, hogy sikeresek legyenek a mozik.
Viszont közel sem lesz olyan egyszerű dolga a jövőben, mint eddig, ugyanis a pazarul eltalált bónuszjelentben – ami a fake news témát is szemléletesen mutatja be – személyazonossága lelepleződik a nagyvilág előtt, méghozzá J. Joan Jameson (J. K. Simmons) által. Így két út állhat a karakter előtt: a képregényekhez hasonlóan kérheti Doctor Strange és Reed Richards segítségét, hogy kiagyaljanak egy olyan varázslatot, ami kitörli az emberek tudatából Pókember kilétét. Vagy egy egészen új, közismert Peter Parker sztorit ismerhetünk meg majd a későbbiekben, ami azért elég izgalmas lenne, valljuk be. Előbbi a Fantasztikus Négyes beintegrálásban is nagy segítségére lehetne a jövőbeli alkotóknak.
Nick Fury és Maria Hill stáblista utáni jelenete pedig végre megpróbál valamit kezdeni a Skrull-invázió gondolatával, ami baromi jó ötletnek is tűnik, egészen addig amíg nem hülyéskedik el megint a leginkább jövőbe mutató, kiemelten fontos szálat. Reméljük, szépen lassan, de egyre jobban begyűrűzik majd ez a probléma a következő fázis filmjei közé is.
A Pókember: Idegenben egy nagyon kedves, jópofa tinikomédia, és habár akcióként is abszolút megállja a helyét, számomra nem tartogatott rengeteg újdonságot, vagy amit mégis, annak nagy része nélkül is bőven el tudtam volna lenni.
Mint Marvel film: 10/6,5
Mint Stan Lee cameo hiány: 10/10
Mint bónuszjelenetek: 10/9
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
