Chaplin korszakos szatírájáról rengeteget hallottam, ám a filmművészet korai darabjai nagyszámban kimaradtak az általam ismert alkotások közül, így gondoltam, nézzük meg milyen mai szemmel nézve a ’40-es évek, a némafilmes korszak utáni, egyik legjellegzetesebb alkotása, vagyis Chaplin Diktátora.
A történet az első világháború után játszódik, és alapvetően egy fikciós ország, Tománia – természetesen igazából Németország - diktátorát mutatja be a nagyérdeműnek. Miközben nézzük, fontos azt is szem előtt tartani, hogy ez a film a világ egyik legsötétebb történelmi pillanatát, a második világháború előtti zsidótörvények időszakát is erősen érinti amellett, hogy karikatúra a Harmadik Birodalom első emberéről, Adolf Hitlerről. Természetesen nem történelmi elemzésként, sokkal inkább szatirikus vígjátékként kell hozzá viszonyulnunk, viszont így tanulhatunk belőle egy olyan eszmét, ami úgy tűnik napjainkra teljes mértékben elfelejtődött vagy épp megkérdőjeleződött: mégpedig azt, hogy a művészetnek joga van, sőt felelős a politikát bírálni.
A film szinte teljes egésze arra a komikumforrásra épít, hogy a Tomániát vezető diktátor, és a gettóban bujdokló borbély között szemre ugyan nincs különbség – hiszen mindkettőjüket Chaplin alakítja -, mégis egymásnak abszolút inverzei a személyiségüket és a direktívájukat tekintve. Az egyszerű és a hatalommániás, a boldog és a frusztrációkkal teli ember harca ez a történet. Végkifejlettét tekintve pedig egy olyan idealista anti-korfestmény, amely komplett nemzedékeknek tudott jövőképet adni a kilátástalanságban, ami a második világháború időszaka volt. Mindezt teszi úgy, hogy a modern történelem egyik legközérthetőbb, mégis legemberibb politikai beszédét teszi le számunkra arra a bizonyos asztalra és mellette egy igazán szórakoztató vígjáték is marad.
A kritika valós és legaktuálisabb apropója pedig nem más, mint hogy Magyarországon először mutatják be a történet színházi adaptációját, ráadásul Eszenyi Enikő színművésznő rendezésében, és ifj. Vidnyánszky Attila főszereplésével a Vígszínházban. A színdarab pedig mind látványban, mind pedig üzenetével és frappáns, félközéleti kiszólásaival egy borzasztó értékes mementó a mai Magyarországon. A történeten csak kisebb, elhanyagolható részleteiben változtattak, de az a minőségi humor, amellyel a rendezés, de elsősorban Vidnyánszky fordult az alapkarakter felé, adott egy nagyon intenzív és nagyon magyar eszköztárat a karakternek. Az élőben előadott zenei betétek és operett darabok pedig pozitív színfoltok voltak, ugyanis a színházi világ szenvedélyéből az elsődleges hiányérzetét számomra az élő hangszerek hiánya okozza.
Az eredeti film egy ízig-vérig vizionárius, példamutató alkotás, amely a történelmünk legsötétebb pillanataiban csalt mosolyt az emberiség arcára, és mellyel elhitette az átlagemberrel – akár egy percig is-, hogy lehet jövő ebben a világban. A színdarab már bevált alapanyaggal dolgozik, de megvalósításban egy szintén közel hibátlan alkotást láthatunk, amelyben a humornak elsődleges szerepe van.
Diktátor, mint film: 10/9 (műfajában helyén kezelve)
Diktátor, mint színdarab: 10/8
Diktátor, mint aktualitás: 10/10
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
