Képmutató

A pénz éppúgy mérgezi meg a filmezést, mint a futballt. Véleménycikk.

A Disneynek nem lehet panasza a 2019-es évre. Először is, a fennhatóságuk alá tartozó Marvel Studios a Végjátékkal tarolt a mozikasszáknál és sikeresen vette át vele a minden idők legtöbb bevételt hozó filmek listája első helyét, megelőzve James Cameron technológiai mérföldkövét, az Avatart. Másrészt már a nyár közepe fele sikerült megdönteniük még egy rekordot – amit eddig is ők tartottak -, ugyanis az összes stúdió közül ők termelték egy év alatt a legnagyobb bevételt. Mindezt úgy, hogy több nagy dobásuk (Demóna: A sötétség úrnője, Jégvarázs 2, Star Wars: Skywalker kora) még hátra van. Ebben elengedhetetlen érdeme van a Disney-klasszikusok „élőszereplős” remakelésének, de vajon jó az út, amin elindultak?

Technológiailag ugyan már minden feltétel adott ahhoz, hogy egy komoly stábbal és ipari mennyiségű számítógéppel reprodukálják a való világot, ám a felújított klasszikusok érzése meg sem közelíti az eredeti művekét, aminek csupán legutóbbi mementója a felújított Oroszlánkirály. Jon Favreu rendező - akit egyébként különösen nagyra tartok - a film promókörútja során didaktikusan ismételte, hogy az egész filmben egyetlen egy jelenet lesz, amit valóban Afrikában vettek fel, minden más számítógépes effektusok során jött létre, legyen az CGI, vagy a színészek arcának megmunkálásának esetében Motion Capture. Ez mind szép, és jól is hangzik, csakhogy ezt már rengeteg helyen láthattuk, majd minden mai szuperhős filmben. A kérdés viszont az, hogy a technika megbéklyózza, vagy építi-e napjaink filmgyártását.

Hollywood, épp úgy, mint a világ egésze, polarizálódik. Ennek jelen esetben nem politikai áthallása van, csupán arról van szó, hogy a filmek felhozatala borzasztóan kezd szétszakadni. Havonta-kéthavonta kapunk egy-egy olyan filmet, aminek a költségvetése több százmillió dollárra rúg, és mellette ott vannak a „művészfilmek”, valamint a kommersz komédiák, amik néhány millió, maximum néhány tízmillió dollárt emésztenek fel. Ezeket már szinte a kutya sem nézi, kivéve, ha nincs mögötte egy jó kampány, néhány díj, pár neves szín, vagy a vígjátékok esetében: trailerben ellőtt alpári és/vagy altáji poénok.

Vegyük csak a tavalyi évet, ahol is, ha körbetekintünk a 30 legtöbb bevételt hozó film között, egy riasztó trendet figyelhetünk meg. Egy katasztrofális elötlettelenedés megy végbe, és ez olyannyira kiszorítja a mozikból a valóban érdemes alkotásokat, hogy az indie-filmeseknek esélyük sincs nagyot alkotni. A harminc film közül kilenc adaptáció, ezek közül is hét képregény, mellettük pedig kilenc folytatás és öt adaptáció bújik meg. A harmincas listából mindössze három film alapszik eredeti ötleten/forgatókönyvön, de még ezek költségvetése is több tízmillió dollár. A Hang nélkül 17, a Kőgazdag ázsiaik című romkom 30, Clint Eastwood Csempésze pedig 50 millió dollárból kelhetett életre.

A Disneyről eddig is köztudott volt, hogy nem sajnálja a pénzt a filmjeire, de azzal, hogy százötvenmillió dollár alatt szinte nem is készít filmet a stúdió, az már igencsak kétségbeejtő. Idei filmes termésük sem különbözik a megszokottól, a Bosszúállók: Végjáték 356 millió, a Pókember: Idegenben 160 millió, az Oroszlánkirály 260 millió, az Aladdin 183 millió, a Toy Story 4. 200 millió, a Dumbo pedig 170 millió dollárból készülhetett el. A teljesség igénye végett nyilván meg kell említeni, hogy a magas költségek mellett csillagászati összegeket produkáltak a filmek, így négy idei mozi is átlépte már a milliárd dolláros álomhatárt, és a Toy Story negyedik része is közel áll ehhez.

Ám az összegek ilyen mértékű elszállása semmi jót nem jelent a jövőre nézve. Hasonló a helyzet, mint amikor a fociban kezdtek el irgalmatlan pénzeket invesztálni az átigazolásokba, ami abban csúcsosodott ki, hogy 222 millió eurót dőzsölt el a PSG csupán egy játékosra. A pénzfaktor ilyen mértékű szem elé kerülése csupán arra jó, hogy az örömöt kiölje a játékból, mindemellett esélyt sem hagy a keményen dolgozó, de kis költségvetéssel bíró csapatok, játékosok számára. A pénzes csapat jó játékosokat szerez, akik valószínűleg jól is fognak játszani, de az esetek nagy százalékában semmi kémia nem lesz a csapatban, és ez csapódik le igazán a nézőkön.

Épp ezt éreztem az Oroszlánkirály kapcsán is. Egyáltalán nem élvezhetetlen, sőt a látványvilág teljes mértékben letaglózó, mégis képtelen bármiféle új élményt adni, így ilyen formában teljesen felesleges volt elkészíteni. Ám az a helyzet, hogy csupán mi, nézők gondoljuk így. Ugyanis a Disney saját renoméjának rombolását is figyelembe véve dönt minden egyes új projektjéről. Tisztában van ugyanis vele, hogy egy neves stábbal, sikeres rendezővel, jó marketinggel, vagy akár csak az eredeti mese hírnevén élősködve, képes lesz akkora profitot termelni, mint amennyit napjaink nagyobb blockbusterei. És félreértés ne essék, nem a remake-ek esküdt ellensége vagyok, sokkal inkább az eredetiség, a kreativitás pártolója. Jon Favreu rendezői székbe ültetésével pedig reménykedtem benne, hogy megadják neki a lehetőséget a kibontakozásra, de minden bizonnyal meg volt kötve a keze.

A sorozatok ilyen mértékű pixisbe kerülése sem véletlen, ugyanis az önálló ötlettel rendelkező írók/rendezők már sokkal szívesebben keresik fel a Hulu-t, a Netflixet, a HBO-t vagy későbbiekben talán a Disney+-t. A filmes tér ugyanis már nem hagy lehetőséget a teljes mértékű kibontakozásra, a sorozatok egyre csak felfelé ívelő világa viszont annál inkább. Nem véletlen az sem, hogy egyre több Oscar-díjas színész vált nagyképerényőről a TV-képrenyőkre, ugyanis ott inkább van lehetősége kibontakozni, és az sem egy mellékes tényező, hogy egy hosszasan kitartott, gondosan felépített sorozatnarratíva bizony már sokkal jobban működik, mint egy összecsapott, de még így is két-két és fél órás film.